A földgáz elosztásáért ezentúl földrajzi régiónként különböző díjakat szab meg a Magyar Energia Hivatal a korábbi országosan egységes díj helyett. Ez a helyi költségviszonyokat jobban tükröző árazás lesz, de nem feltétlenül hatékonyabb. A magas fix költségek miatt ugyanis nem a költségalapú, hanem a kereslet árrugalmasságától függő árazás a hatékony megoldás. 

Helyes-e, ha a fogyasztó annyit fizet egy termékért vagy szolgáltatásért, amennyi annak előállítási költsége, vagyis „amennyibe az kerül”? Gondoljuk meg, a költségek alatti árért senki nem hajlandó előállítani a terméket, a költségek feletti ár viszont szükségtelenül visszafogja a fogyasztást. Ez meggyőző okoskodásnak tűnik, mert azt sugallja, hogy a lehetséges legolcsóbb és legnagyobb mértékű fogyasztás jön létre. Sok esetben ez a meglátás az alaposabb elemzések után is helytálló marad. Egy közgazdász ilyenkor azt mondja, hogy az erőforrások hatékony felhasználását általában az biztosítja, ha az árak a termékek előállítási költségeit tükrözik. Az ilyen árak közvetítik helyesen a fennálló szűkösségi viszonyokat, ami végül oda vezet, hogy azokból a termékekből gyártanak és fogyasztanak sokat, amelyek igazán fontosak az emberek számára és amelyek gazdaságosan elő is állíthatók.

Általában tehát igen a válasz, mégis léteznek fontos kivételek. Az egyikre az energetikai tárgyú törvények idén márciusi módosítása szolgáltat érdekes illusztrációt (2011. évi XXIX. törvény). A villamos-energia és a földgáz elosztásáról lesz szó, amiről elöljáróban a következőket érdemes tudni. Földrajzi régiónként más-más magáncég tartja fenn a régió elosztó hálózatát. Ezek azokat a vezetékes illetve csőhálózatokat jelentik, amelyeken keresztül a versengő kereskedő cégek juttatják el a fogyasztókhoz a villamos-energiát vagy a földgázt. A hálózatok fenntartása olyan drága, hogy abból egy régióban csak egy képes megélni. Ezért az elosztó társaságok mindegyike lokális monopólium, aminek tevékenységét a fogyasztók védelme érdekében államilag kell szabályozni. A gyakorlatban ez árszabályozást jelent: Az állam meghatározza, hogy az elosztók mekkora elosztási díjat kérhetnek a villamos-energia vagy a földgáz fogyasztóitól.

Többek között ezen az árszabályozáson módosított a törvény. A villamos energia és a földgáz elosztásáért kérhető szabályozott árak korábban országosan egységesek voltak. Az azonos áron, de különböző költségekkel szolgáltató társaságok között pedig nyereségkiegyenlítő eljárással biztosították minden társaság gazdaságos működését. A változtatás lényege, hogy a földgázt elosztó társaságok számára ezentúl különböző elosztási díjakat határoznak meg, és eltörlik köztük a nyereségkiegyenlítést.

Az előálló új helyzetben a földgáz elosztás szabályozott ára általában jobban fogja tükrözni a fogyasztók kiszolgálásának költségeit, mint a villamos-energia elosztásé. A földgázt elosztó társaságoknak ezentúl ugyanis nyereségkiegyenlítés hiányában a saját területükön élő földgázfogyasztókból kell majd megélniük. Mégsem biztos, hogy ezek a költségeket jobban tükröző árak vezetnek majd a hatékonyabb erőforrás-felhasználáshoz.

A bizonytalanságot a fix költségek magas aránya okozza. A gyakorlat valóban azt mutatja, hogy az elosztási szolgáltatás a forgalomtól nagyjából független költségek mellett történik (földgáz és villamos energia esetén egyaránt). Ebben a helyzetben pedig az erőforrások hatékony felhasználása egyszerű szabály szerint biztosítható. Ha az elosztási szolgáltatás így is, úgy is azonos értékű erőforrásokat emészt fel, akkor annál jobban járunk, minél több fogyasztó minél inkább igénybe veszi a szolgáltatást. Magyarán, ha a rendszer jól bírja a terhelést, és amúgy se lehet rajta spórolni, akkor azt minél intenzívebben ki kell használni. Az árazás szempontjából ilyenkor az a kérdés, hogy az országban jelentkező összes fix költséget hogyan kell szétosztani az energiafogyasztók között úgy, hogy az a legnagyobb mértékű hálózathasználathoz vezessen. A megoldás az, ha azoknak a régióknak a fogyasztóit terheljük jobban elosztási díjakkal, akik ennek hatására kevésbé fogják vissza a keresletüket. Vagyis az árérzékenyebb régiókban alacsonyabb árat, a kevésbé árérzékeny régiókban pedig magasabb árat kell megszabni.
 
(Pontosan ez a logikája egyébként az egyik fő adóztatási alapelvnek is. Adott nagyságú adóbevételt úgy kell begyűjteni, hogy annak során az adóalap lehetőleg ne nagyon szűküljön, vagyis minél kevésbé csökkenjen a (legális) foglalkoztatás, a megtakarítások, a fogyasztás stb. szintje.)

Most jön a lényeg: A földgázt elosztó társaságok esetén nem biztos, hogy ez fog történni. Semmi nem garantálja ugyanis, hogy a helyi költségviszonyokhoz igazított elosztási díjak éppen egybeesnek a fenti elven, a keresletek árérzékenységei alapján meghatározható díjakkal. Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy egy bonyolultabb, elavultabb, túlfejlesztett hálózatot működtető elosztó (magas fix költség) sokféle fűtési lehetőséggel felszerelt háztartásokat és rugalmasabb technológiájú ipari felhasználókat szolgál ki (árérzékenyebb kereslet). Az új árszabályozás az elosztó összes fix költségét a régió fogyasztóira terheli, ami viszont olyan magas elosztási díjakat jelent, ami az árérzékeny keresletet túlzottan visszafogja.

Ezek alapján az országosan egységes és a regionálisan differenciált árszabályozás közötti választásról a hatékony erőforrás-felhasználás szempontjából a következőt mondhatjuk. Ha a regionális keresletek árérzékenysége nem különbözik jelentősen egymástól, akkor az országosan egységes árak egyben a hatékonyságot biztosító árak is. Az esetlegesen előálló elosztói veszteségeket a nyereséges elosztók képesek finanszírozni a nyereségkiegyenlítés rendszerén keresztül. Ebben az esetben a fogyasztók nem a helyi szolgáltatás költségeinek megfelelő árat fizetik. A regionálisan különböző szabályozott árak a helyi elosztó költségének fedezését célozzák. Ha ez az árrendszer közel esik ahhoz, amit a keresletek árérzékenysége diktálna, akkor a regionálisan differenciált árszabályozás generál nagyobb fogyasztást. Ebben az esetben a fogyasztók definíció szerint a helyi szolgáltatás költségeinek megfelelő árat fizetik. Vagyis a szokásos közgazdász okoskodásra jutottunk: „attól függ”. Lehet az is optimális, ha az árak a költségeket tükrözik, és az is, ha nem.

Az általános tanulság a következő. Kétfajta költség létezik, változó és fix. Az egyéni fogyasztás mértéke befolyásolja a változó költséget, de a fixet nem. A fix költséget a fogyasztók összessége generálja, hiszen a fix költség nélkül senki sem szolgálható ki. A hatékony erőforrás-felhasználás megkívánja, hogy a fogyasztás által egyénileg okozott költségeket a fogyasztó megtérítse, de megengedi, hogy a kollektíven okozott költségeket ne csak a közvetlenül érintett fogyasztók viseljék.